Bemutatjuk a londoni aranypiac történetét.

Az összeállítás a pénztörténet, a  világtörténelem iránt érdeklődők számára feltétlen izgalmas olvasmány, de a jelenkor pénzügyi folyamatainak megértéséhez is tanulságokkal szolgál.

1700: az színarany ára trójai unciánként 4,35 font

1702:  a Brazíliai aranyláz következtében öntöde/pénzverde nyílt  Rio de Janeiro-ban ahol ‚moedas de ouro‘-t vertek, aminek nagyrésze Londonba került az elkövetkező hatvan év folyamán, ahol guinea-ként újra verték és forgalomba hozták.

1717:  Sir Isaac Newton a híres fizikus, mint a pénzverde vezetője, a színarany árát a történelmi 4,25 fontban állapította meg trójai unciánként ( 3.89 font standard unciánként a 22 karát finomságú aranyból, amelyből a guinea-t is verték ). Az ár tulajdonképpen  kétszáz! éven keresztül tartotta magát, Britanniát ezzel egy nem-hivatalos aranyalapú rendszer alá helyezve (nemhivatalos aranystandard).

1731: Mocatta lesz a Bank of England hivatalos ügynöke, aki a BA arany és ezüst ügyleteit intézi.

1732: A Bank megnyitja saját rúdraktárát ( Bullion Warehouse). Ez a hely válik a londoni nemesfém kereskedelem központjává.
 
1740: A Bank of England aranykészlete 900,000 t.u./ 28 tonna. Ez az első központi banki aranytartalék.

1760: Brazília aranykitermelése 550,000 t.u./17 tonnán tetőzik. Ennek nagyrésze Lisszabonon keresztül Londonba érkezik.

1774/7 A guinea-ket újraverik. Ehhez 5 millió t.u./155,5 tonna arany szükséges. Mocatta egyedül 1774-ben 550,000 t.u./17,1 tonnát vásárol a Bank számlájára-ez a világ akkori össztermelésének egyharmada. A fennmaradó mennyiség régi érmékből származik.

1779 Abraham Mocatta társul Asher Goldsmid-el

1785: A Bank of England raktárának új neve: nemesfém iroda (Warehouse – The Bullion Office)

1789:  a Bank of England számlát nyit a Lous d’Or érmék számára, amiket a Francia Forradalom elől menekültek hoznak az országba.

1797: A Bank of England aranytartaléka a  napóleoni háborúk kiadásai következtében 235,000 t.u.( 7,3 tonna arany, értékben pedig 1 millió font ) –ra csökkent szemben a 15,5 milló fontnyi fedezendő pénzforgalommal . Február 20-án  felfüggesztették a bankjegyek aranyra történő beválthatóságát, és 24 éven át nem is állították vissza.

1805:  Nathan Mayer Rotschild megnyitotta első londoni bankházát, és cége juttatta el  Wellington herceg hadserege számára az arany- és ezüstszállítmányokat, amellyel a Napóleon elleni háborút finanszírozták. Mocatta és Goldsmid aranyspekulációi feltornászták az arany árát.

1815: Napóleon megszökik Elbáról, a standard arany ára 5,35 fontra ugrik, de a Waterloo-i vesztes csatát követően ismét 4.00 font alá esik vissza.

1816: a Coinage Act hivatalossá teszi az aranyalapú rendszert (aranystandard), a guinea-t a sovereign re váltják, aminek értéke 1 font, súlya 0.25 uncia/7,7 gramm, és 22 karát tisztaságú. Az első sovereign-ek 1817-ben kerültek forgalomba.

1821: ismét visszaállítják a Bank of England bankjegyeinek az aranyra való átválthatóságát.

1840:  Egyre több orosz arany áramlik a londoni kikötőbe. A Bullion Office több brókert is beenged az aranybizniszbe. Mocatta kizárólagossága megszűnik.

1848:  A kaliforniai aranyláz új dimenziókat nyitott meg az aranykereskedelemben azáltal, hogy 1850-re megtriplázódott az arany kitermelése.

1851: Az ausztráliai New South Wales-ben és Victoria-ban felfedezett arany 6.5 millió unciára/203 tonnára emeli a világ éves kitermelését. Az ausztrál arany nagy része Londonba érkezik. A hatalmas mennyiség átalakítja a piacot.

1852: Stewart Pixley elindítja négy generáción át öröklődő nemesfém kereskedelmi vállalkozását, partnere William Haggard.  A cég neve később Pixley és Abell lesz.

1853: Samuel Montagu megalapítja nemesfém és pénzváltó üzletét (ami ma a HSBC része).

1855:  A Londoni piac szereplői:
Brókerek: Mocatta és Goldsmid, Sharps és Wilkins, Pixley és Haggard ( később Abell), Samuel Montagu és Tsa
Elismert finomítók: Johnson és Matthey, Browne és Wingrove, Rotshild Királyi Pénzverde és Finomító, H.L. Raphael’s nemesfém finomítója (1856). A Good Delivery rudak ekkor még 200 unciásak voltak, és a Bank of England tanúsítványt (minősítést) követelt meg minden egyes rúdra. 1871 után kezdték a  400 unciás rudakat is elfogadni.

1871: Németország aranyalapú rendszerre váltott (aranystandard), a legtöbb európai nemzet követte a gyakorlatot.

1886: A Királyi Arany és Ezüst Bizottság az aranyalapú rendszer javára döntött, a bimetallizmussal  (arany-ezüst pénzrendszer) szemben.

1886: Aranyat találnak a Dél-Afrikai Witwatersrandban. A kitermelés eléri a 3.8 millió unciát./ 118.2 tonna 1898-ra. A kibányászott aranyat Londonban finomítják és innen is irányítják a Dél-Afrikai arany kereskedelmét.

1893: Aranyláz Ausztráliában a Kalgoorlie-i fefedezések után.

1896: az amerikai elnökválasztás kulcsfontosságú ügyévé vált a bimetallizmus (arany-ezüst pénzrendszer), amit William Jennings támogatott. Mivel Jennings bukott, így diadalmaskodott az aranystandard, amelyre az USA 1900-ban tért rá.

1897/9: A Yukoni aranyláz fénykora Kanadában, a kitermelés 3.7 millió uncia/ 115 tonna

1900: A színarany ára 4.25 font/ 20.67 dollár

1914:  Az első világháború kitörésekor a kormányok limitálták az arany szabad áramlását és sok érmét vontak be, főleg Britanniában és Franciaországban. Habár hivatalosan nem függesztették fel az aranyalapú rendszert, gyakorlati értelemben az mégis megszűnt.

1919: A Bank of England azzal a céllal, hogy Londont ismét az aranykereskedelem főszínterévé tegye megegyezett a hét Dél-Afrikai bánya-céggel, hogy az aranyukat Londonba szállítsák, ahol azt finomítják és N.M. Rotschildon keresztül újraeladásra kínálják az elérhető legjobb áron,  lehetőséget nyújtva a nemesfém (bullion) brókereknek és a londoni piacnak a licitálásra. Így, 1919 Szeptember 12-én került sor az első londoni arany fixingre: az aranyárat trójai unciánként 4.94 fonton/ 20.67 dolláron fixálták. A licit/ajánlattevés az első néhány napban telefonon történt, majd megbeszéltek egy hivatalos találkozót Rotschild New Court-beli, St Swithins Lane-en lévő irodáiba.

1922: a Rand Finomító megnyílt Dél Afrikában, de az aranyat továbbra is Londonon keresztül adták el .

1925: Britannia újra visszatért az unciánkénti 4.25 fontos aranystandardhoz, de a minimum megvásárolható mennyiség 400 unciában lett megállapítva.

1931: Britannia és sok más nemzet letért az aranyalapú rendszerről a nagy gazdasági válság kitörésekor, a sterling leértékelődött, az aranyat pedig 5.50 és 6.34 font között jegyezték.

1933: Az Egyesült Államok is felhagyott az aranystandarddal. Roosevelt elnök leállította a dollár aranyra való átválthatóságát. Ezzel egyidejűleg Roosevelt kötelezte az Egyesült Államok polgárait, hogy az akkori 20,67 uncia árfolyamon szolgáltassák be a birtokukban lévő arany pénzeket.

1934: Január 31-én Roosevelt új árfolyamot hirdetett az aranyra. Az új ár 35 dollár lett unciánként (ezzel az államkassza mintegy 69%-os nyereséget ért el a polgárok kárára).

1939:  a londoni aranykereskedelem bezárt a Második Világháború kitörésekor, Szeptember 3-án. Utolsó fixing : 8,05 font

1944: A Bretton Woods-i egyezmény új deviza rendszert hozott létre, a J.M. Keynes által javasolt „bancor“ helyett, de facto a dollár vált a tartalékvalutává. A jegybankok 35 dolláros uncia ár mellett a dollárukat aranyra cserélhették.
 
1949: Az USA aranytartaléka 707millió uncia/ 21 990 tonna. Ez a csúcs az akkori világ aranytartalékának a 75%-át jelentette. (ma 2009-ben az USA aranytartaléka kb. 8300 tonna)
 
1954: A Londoni arany fixing folytatódik, a nyitó ár 12.42 font. A cél az, hogy a 35 dollárral megegyező árat tartsanak.


1961: az USA és a főbb európai központi bankok Gold Pool-t ( közös jegybanki arany intervenciós tartalék) szerveznek, hogy tudják tartani (megvédeni) a 35 dolláros árat, azaz a londoni fixingen 35 dolláron kínálnak aranyat eladásra a Gold Poolból. A teória az volt, hogy 35 Usd fölött eladnak, az alatt pedig majd visszavesznek aranyat a résztvevő jegybankok.

1965: A Gold Pool nettó eladói pozícióba került, mivel az arany kereslet egyre inkább kezdte meghaladni a bányák által termelt arany kínálatot.

1968: Bedől a Gold Pool és vele a 35 dolláros aranyár védelme, miután leértékelődik a font sterling, és a dollárra is nyomás nehezedik a Vietnami háború kedvezőtlen fordulatai miatt. A spekulánsok vad aranyvásárlásokba fognak, a Gold Poolból „kiszivattyúznak“ 64 millió uncia/2000 tonna aranyat 35 dolláron. Erre a londoni piac két hétre bezárt. Amikor a londoni fixinget újraindítják, az árat már inkább a dollárhoz és nem a font sterlinghez kötik. Bevezetik a délutáni fixinget is, hogy a  New York-i kereskedőknek kedvezzenek. Az aranyár ezt követően szabadon lebeg, de a központi bankok számára továbbra is nyitva áll a 35 dolláros aranyvételi lehetőség („Gold Window“ arany ablak).

1971: Augusztus 15. Nixon elnök meglepetésszerű „csomagot“ jelent be: bérbefagyasztás, importvám és a legfontosabb az „arany ablak“ bezárása, képezte a csomagot. Ezzel a jegybankok számára is megszűnt a lehetőség, hogy dollárjukat aranyra váltsák a rögzített 35 dolláros áron.

1974: A hong kongi aranypiacot liberalizálják. A londoni piac tagjai hamarosan kereskedelmi képviseleteket nyitnak Hongkongban. (Bár Hongkong akkor még Brit fennhatóság alatt volt, de Hongkong azóta is a kínai fizikai aranykereskedelem központja maradt)