A cím által jelzett tartalmat fejti ki a német befektetői és közgazdaságtudományi világ egyik fenegyerekeként számon tartott szakértő, Thorsten Polleit.

A Frankfurt School of Finance and Management címzetes professzora, az erősen szabad piaci eszméket valló német Ludwig von Mieses Intézet elnöke, a főként arannyal kereskedő befektetői cég, a Degussa közgadásza szerint a világ vezető jegybankjai olyan ördögi körbe kergették magukat, hogy ha esetleg akarnának, már akkor se tudnának leállni a piacok óriási mértékű, fedezetlen pénzzel való elárasztásával. Ez egy inflációs spirál, amely egyebek között devizaháborúhoz vezethet. Az egy-egy nemzethez, régióhoz kötött, monopolizáltan előállított és terjesztett fedezetlen (fiat) pénzekben meg fog inogni a bizalom. Más, biztosabb – ilyen az arany vagy a bitcoin – kapaszkodókat már most kénytelenek keresni a piaci szereplők. Az interjúalany azt is kifejti, hogy szerinte a menekültválságból rosszul fog kikerülni a német gazdaság, e témában a magyaroknak ad igazat.

Zentai Péter: Nem most kellene beszállni a VW-be? Vagy lesznek még sokkal olcsóbbak is a Volkswagen részvényei?
Thorsten Polleit: Biztos, hogy nem vásárolnék sem VW, sem más autógyári papírokat. Az én befektetői filozófiámba ez a piaci szegmens nem fér bele. Csak olyan befektetési eszközöket keresek, csak olyan cégek papírjaival kereskedem, amelyek képesek valami „óriásit dobni”, valami eredetit, egyedülállót tudnak produkálni. Márpedig ilyesfajta illúziót az autógyári részvények kapcsán nem ringathatunk. Volkswagen, Audi, Daimler, stb. – befektetői szemszögből mind „csereszabatos”. Egy biztos, szinte példátlan, hogy bármelyikük képes legyen kiemelkedő hozamokat biztosítani.

De fogjuk fel tárgyilagosan a fejleményeket: nem tart attól, hogy áttételeken keresztül a német gazdaság visszaesésével is fenyegethet ez a történet?
Csak reménykedhetünk abban, hogy a VW ügy megmarad csupán egyetlen német vállalat problémájának, s ezt a VW meg tudja oldani. Nagyobb baj az lenne, ha kiderülne a következő hetekben, hogy a csalás szálai elvezetnek más német cégekhez is. Mindenesetre óriási kár érte máris az egész német gazdaság imázsát és merőben más okból, mégpedig a menekültkrízis kezelése kapcsán…

Hogy érti ezt az utóbbit?
Én a migrációs probléma megítélésben Önökkel, magyarokkal szimpatizálok. Felismerték és kimondták, hogy minden eszközzel meg kell védeni az EU külső határait, illetve hogy képtelenség mindenkit befogadni. Ez a világ legnyilvánvalóbb dolga lenne, csakhogy nálunk, Németországban ezt a kérdést a mérvadó politikai elit túlzottan is emocionálisan, nem racionálisan kezelte. Biztonsági, biztonságpolitikai kihívást és rendkívüli, előre be nem „lőhető” nagyságrendű szociális, társadalmi, gazdasági terhet akarnak Németország vezetői az egész német társadalom vállára rakni.
A felszín alatt belső társadalmi konfliktus húzódik. Ki tudja, mikor fog ez a felszínre törni. Mindenképpen súlyos károkat is okozhat mindez a német gazdaság globális megítélésében is.

A német gazdasági-ipari vezetők nagy része – Önnel ellentétben – mégis osztja a Daimler vezérének álláspontját, miszerint: „ez a migráció el fogja vezetni Németországot egy olyasfajta gazdasági csoda megismétlődéséhez, mint amilyet az 1950-es évek legvégén produkált az ország nem csekély részben a vendégmunkásoknak köszönhetően.”
Ez a vélemény engem nem győz meg, mert nem szakszerű, nem tudományos. Egyelőre az a tény, hogy – ellentétben az 1950-es évek végével, az akkori olaszokkal, portugálokkal, spanyolokkal és az utóbbi években a gazdaságunkban alkalmazott kelet-európaiakkal – ezúttal senkinek sincs fogalma arról, hogy valójában kik is a legújabb bevándorlók, hogy iskolázottságuk, képzettségük, korösszetételük, kulturális hátterük alapján mennyire és miként integrálhatók a világ egyik legfejlettebb gazdaságának vérkeringésébe. Csak az látszik bizonyosnak, hogy beláthatatlan mértékben meg fogják terhelni a szociális ellátó rendszereket, ezáltal a költségvetést.

Ha a dolgok az Ön negatív forgatókönyve szerint fognak alakulni Németországban és az EU többi vezető, erős gazdaságában, akkor majd az Európai Központi Bank az eddiginél még erőteljesebben is beavatkozhat az európai gazdaság stabilizálása és élénkítése érdekében…
S ezáltal fog kialakulni Európa-szerte olyan magas infláció, amilyenre évtizedek óta nem volt példa. Az infláció egyébként azóta van velünk, amióta a jegybankok egyre intenzívebben árasztják el fedezetlen pénzzel a nemzetgazdaságokat.

De hiszen a defláció és nem az infláció látszik a reális reánk leselkedő veszélynek…
Az amerikai gazdaság az egyedüli a fejlett világban, amely úgy-ahogy, egyáltalán nem kiemelkedően, de azért mégis mérhetően teljesít a jegybanki beavatkozások nyomán. Ezzel szemben az egész európai és a japán gazdaság – hiába öntöttek beléjük az utóbbi két-három-négy évben irdatlan fedezetlen pénzt – lényegében továbbra is stagnál. Valós, erős élénkülésnek semmi jele. A kereskedelmi bankok által az érintett országokban az utóbbi időben a háztartások, a piaci szereplők, a vállalatok számára kihelyezett – ezermilliárdokban mérhető – kölcsönök sorsa a gazdasági növekedés híján abszolút bizonytalan. Ezt a valóban deflációs problémát a jegybankok – mert már nincs visszaút, belekerültek az általuk beindított ördögi körbe – nem tudják másként kezelni, mint a gazdaságba engedett pénzmennyiség folyamatos, egyre terebélyesedő bővítésével, konkrétan: vállalati és főként államadósságok, tehát kötvények egyre gátlástalanabb felvásárlásával.

Az EKB előbb-utóbb nem áll le ezzel, mint ahogy a Fed?
Nincs leállás, nincs visszaút. A mi prognózisunk szerint néhány év alatt további 5 ezer milliárd eurónyi új pénzt fognak befecskendezni – főként kötvényvásárlások révén – az euróövezet gazdaságaiba. Az államadósságokat eleve el akarják inflálni.
Mindenesetre gazdasági-pénzügyi törvényszerűség, hogy a pénzforgalom teljesítménnyel le nem fedett ilyesfajta, drámai és megállás nélküli bővülése inflációt produkál. Már csak azt nem tudhatjuk előre, hogy mekkora mértékűvé duzzadhat a végén ez az infláció, amit már mindenki erősen meg fog szenvedni.
A hivatalos inflációs adatokba nem számítják ugyan bele sem az ingatlan-, sem a részvényár emelkedését, de ne ringassuk magunkat illúzióba! Olyan nincs, hogy a befektetési eszközök árának drámai emelkedése nem fog „berobbanni” és nem fogja inflációval „megmételyezni” a gazdaságok egészét.
A tőzsdei befektetőknek ez egyébként – időlegesen – roppant kényelmes dolog, mert az abbahagyhatatlanná vált jegybanki lazítás bebiztosítja, hogy ne történjen még egyszer olyan tragikus részvénypiaci összeomlás, mint amilyet hét évvel ezelőtt megtapasztaltunk.
Összeomlás helyett mind szélsőségesebbé válik a volatilitás, erőteljesebb mértéket öltenek az árfolyam-korrekciók.

Ön azt írta a Wirtschaftswoche című lapban, hogy – idézem – „fel kellene számolni a jegybankokat”. Ugye ezt nem gondolja komolyan?
Dehogynem. A központi bankok ugyebár vitathatatlanul, s tényszerűen a letéteményesei, egyúttal felelősei a felelőtlen globális inflációgerjesztésnek.
Az emiatt gyorsuló ütemben terjedő általános gazdasági és konkrét piaci bizonytalanságok mélyülésének csak azzal lehetne – meggyőződésem szerint – gátat vetni, ha felszámolnák a jegybankok létalapját jelentő nemzeti pénzgyártási, elosztási monopóliumukat. Ha hagynák kialakulni a fizetőeszközök szabad versenyét, ha a világgazdaság résztvevőinek nagy része, tehát a legszélesebb értelemben vett piac dönthetné el, hogy mely szokványos vagy kevésbé szokványos, esetleg ma még nem is létező fizetőeszköz legyen az, ami a „végső” kapaszkodóként szolgálhatna, amit igazi menedékként, hiteles értékőrzőként fogadnak el a piaci szereplők: a fogyasztók, a termelők, a kereskedők, a háztartások, a kereskedelmi bankok, maguk az államok túlnyomó többsége.
Lehet, hogy megint az arany, mondjuk, az aranyérme tudja betölteni ezt a szerepet, de nem kizárt, hogy a trendszerűen egyre népszerűbb bitcoin lesz az. A lényeg, hogy a piac már keresi-kutatja a kapaszkodót, mert tisztában van vele, hogy az ingatlanok vagy a részvények áremelkedésének üteme vészt jelez. A minőségi fordulatot a jegybankok nemzeti pénzgyártási monopóliumának felszámolása fogja hozni – persze csak hosszú évek múlva.
Addig pedig egyre viharosabb valutaháborúk korát vagyunk kénytelenek megélni, e háború egyik legnagyobb csatája a jüan leértékelésével már meg is kezdődött.